IV. László, jobban ismert nevén Kun László 1262 augusztus 5.-én születetett, a születési helye hivatalosan nem ismert azonban vannak olyan források melyek szerint halála helyén Kőrösszegen látta meg előszőr a világot. Apja és nagyapja küzdelme miatt László számos erőszakos cselekedetnek volt tanúja, sőt szenvedő részese, ami bizonnyal kihatott későbbi egyéniségére. Bár IV. Béla és V. István ifjabb király éppen László születése évében kötött békét Pozsonyban, a két párt ellentéte 1264-ben újra fegyveres konfliktusba torkollott. Az alig kétéves Lászlót és édesanyját saját nagyapja fogatta el Sárospatakon, és záratta Turóc várába.1265 márciusában az isaszegi csatában végül V. István döntő győzelmet aratott IV. Béla serege felett. A belháborúnak az 1266. március 23.-án a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) kötött béke vetett véget, és László is kiszabadult. A Nyulak szigeti béke megkötésével azonban az ország megosztottsága nem szűnt meg, és ez felgyorsította a nagybirtokok gyarapodását, és a királyi tekintély drámai csökkenését. Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból. Már ekkor megkezdődött az a korszak amit majd I. Károly idején kiskirályoknak nevezünk. Már ekkor kialakultak azok a családok, például a Kőszegiek, vagy Csák család is. A főurak kötélhúzása öt évig tartott - nem véletlenül hívják az 1272-1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának -, mindez idő alatt László több ízben cserélt "gazdát", ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött. Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására. Csatára nem került sor, a magyar csapatok átmeneti sikert értek el morva területen, majd visszavonultak. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül foglalhatta el a kulcsfontosságú határszéli várakat és megyéket, Óvárt, Mosont Győrt és Sopront. A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül fejeződött be. A Kőszegi-érdekcsoport a vezetése alatt álló fegyveres erőt arra használta fel, hogy ismét kezébe vegye az országtanácsot. Eközben Németországban előszőr egy Habsburg uralkodó foglalta el a trónt, I. Rudolf, ezt a híres cseh király II. Ottokár nem fogadta el ezért a német gyűlés felhatalmazta Habsburg Rudolfot arra, hogy megfossza Ottokárt tartományaitól. Egyik fél számára sem volt közömbös, hogy Magyarország melyik fél oldalára áll, mert az ország katonai ereje a belső problémák ellenére is jelentős volt. Lehetőség nyílott tehát az 1273. évi háborúban elvesztett területek visszaszerzésére. Míg az uralkodó inkább a német uralkodó felé irányult addig a Csák család elfogadta volna II. Ottokár békéjét. De Rudolf oldalán állt a Kőszegi család is.  Azt, hogy a magyarok végül a németek oldalára álltak a konfliktusban, az döntötte el, hogy Rudolf 1276 őszén bekövetkezett támadásakor éppen a Kőszegi-párt volt hatalmon. A magyar sereg Bécs felé vonult de csak Sopronig jutott ugyanis II. Ottokár meghátrált és hűséget esküdött Habsburg Rudolfnak. Az 1277-es Rákosi gyűlésen hivatalosan is elfogadták IV. Lászlót magyar királlyá. Ez az országgyűlés, amely a későbbi rendi országgyűlések előzményének tekinthető, végül nem tudott döntő hatást gyakorolni az eseményekre. László 1277 közepén gyorsan és eltökélten látott hozzá a rákosi határozatok végrehajtásához, és jelentős eredményeket ért el. A királyi hadak Aba Finta és Baksa György vezetésével verték le a szepességi lázadókat, Kán Miklós vezetésével pedig a Geregye testvérek Biharban formálódó tartományúri hatalmát törték meg. László az év őszén, hadában jelentős létszámú kunnal nyugatra vonult. Hainburg-ban 1277. november 11-én személyesen megerősítette a Rudolffal kötött szövetségi szerződést, majd Kőszeg vára ellen fordult, de az ostrom megfelelő eszközök hiányában sikertelen volt. A kunok további lázadásai sem tettek jót az országnak, mindeközben a tatárok újra betörtek az országba.

Bár a második tatárjárás nem járt olyan nagy károkkal mint IV. Béla idején ez is jelentősen meggyengítette az országot. Ekkor László hatalma már lassan a nullára csökkent ugyanis a népi pletykákban elterjedt az, hogy maga a király hívta be a tatárokat, csakis annak érdekében, hogy nagyobb legyen a hatalma. Ekkor a nép már rendesen megutálta a királyt. Nem elhanyagolható tény, hogy Lászlónak Anjou Izabella néven törvényes felesége volt, fiúgyermekük azonban nem született, így a dinasztia fennmaradásáért aggódók rosszallva nézték a király kicsapongásait. Nemzetiség az országban nem volt aki igazán szerette volna a királyt, ugyanis a kunok is kötelezően behódolták Lászlónak a hód-tavi csata után, ebben az időben tökéletes alkalom volt arra, hogy a király merénylet áldozata legyen, ez pedig meg is történt. 

A merényletre 1290 július 10.-én került sor. A jobb sorsra érdemes, hányattatott életű IV. Kun Lászlót 28 évesen érte utol a halál. A merényletnek mindenki örült, már a korona utódja is ki volt választva, ő volt a későbbi III. (Velencei) András. A királyt álmában döfték szíven. A tragikus sorsú királynak nagyon bonyolult és nagyhatalmakkal és nemesi családok fenyegetésével behálózott élete volt. Az ország megerősítésének próbája sikertelen volt, a király azonban próbálkozott.