IV. László, jobban ismert nevén Kun László 1262 augusztus 5.-én születetett, a születési helye hivatalosan nem ismert azonban vannak olyan források melyek szerint halála helyén Kőrösszegen látta meg előszőr a világot. Apja és nagyapja küzdelme miatt László számos erőszakos cselekedetnek volt tanúja, sőt szenvedő részese, ami bizonnyal kihatott későbbi egyéniségére. Bár IV. Béla és V. István ifjabb király éppen László születése évében kötött békét Pozsonyban, a két párt ellentéte 1264-ben újra fegyveres konfliktusba torkollott. Az alig kétéves Lászlót és édesanyját saját nagyapja fogatta el Sárospatakon, és záratta Turóc várába.1265 márciusában az isaszegi csatában végül V. István döntő győzelmet aratott IV. Béla serege felett. A belháborúnak az 1266. március 23.-án a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) kötött béke vetett véget, és László is kiszabadult. A Nyulak szigeti béke megkötésével azonban az ország megosztottsága nem szűnt meg, és ez felgyorsította a nagybirtokok gyarapodását, és a királyi tekintély drámai csökkenését. Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból. Már ekkor megkezdődött az a korszak amit majd I. Károly idején kiskirályoknak nevezünk. Már ekkor kialakultak azok a családok, például a Kőszegiek, vagy Csák család is. A főurak kötélhúzása öt évig tartott - nem véletlenül hívják az 1272-1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának -, mindez idő alatt László több ízben cserélt "gazdát", ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött. Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására. Csatára nem került sor, a magyar csapatok átmeneti sikert értek el morva területen, majd visszavonultak. Ottokár érdemleges ellenállás nélkül foglalhatta el a kulcsfontosságú határszéli várakat és megyéket, Óvárt, Mosont Győrt és Sopront. A konfliktus érdemleges magyar ellentámadás és békekötés nélkül fejeződött be. A Kőszegi-érdekcsoport a vezetése alatt álló fegyveres erőt arra használta fel, hogy ismét kezébe vegye az országtanácsot. Eközben Németországban előszőr egy Habsburg uralkodó foglalta el a trónt, I. Rudolf, ezt a híres cseh király II. Ottokár nem fogadta el ezért a német gyűlés felhatalmazta Habsburg Rudolfot arra, hogy megfossza Ottokárt tartományaitól. Egyik fél számára sem volt közömbös, hogy Magyarország melyik fél oldalára áll, mert az ország katonai ereje a belső problémák ellenére is jelentős volt. Lehetőség nyílott tehát az 1273. évi háborúban elvesztett területek visszaszerzésére. Míg az uralkodó inkább a német uralkodó felé irányult addig a Csák család elfogadta volna II. Ottokár békéjét. De Rudolf oldalán állt a Kőszegi család is.  Azt, hogy a magyarok végül a németek oldalára álltak a konfliktusban, az döntötte el, hogy Rudolf 1276 őszén bekövetkezett támadásakor éppen a Kőszegi-párt volt hatalmon. A magyar sereg Bécs felé vonult de csak Sopronig jutott ugyanis II. Ottokár meghátrált és hűséget esküdött Habsburg Rudolfnak. Az 1277-es Rákosi gyűlésen hivatalosan is elfogadták IV. Lászlót magyar királlyá. Ez az országgyűlés, amely a későbbi rendi országgyűlések előzményének tekinthető, végül nem tudott döntő hatást gyakorolni az eseményekre. László 1277 közepén gyorsan és eltökélten látott hozzá a rákosi határozatok végrehajtásához, és jelentős eredményeket ért el. A királyi hadak Aba Finta és Baksa György vezetésével verték le a szepességi lázadókat, Kán Miklós vezetésével pedig a Geregye testvérek Biharban formálódó tartományúri hatalmát törték meg. László az év őszén, hadában jelentős létszámú kunnal nyugatra vonult. Hainburg-ban 1277. november 11-én személyesen megerősítette a Rudolffal kötött szövetségi szerződést, majd Kőszeg vára ellen fordult, de az ostrom megfelelő eszközök hiányában sikertelen volt. A kunok további lázadásai sem tettek jót az országnak, mindeközben a tatárok újra betörtek az országba.

Bár a második tatárjárás nem járt olyan nagy károkkal mint IV. Béla idején ez is jelentősen meggyengítette az országot. Ekkor László hatalma már lassan a nullára csökkent ugyanis a népi pletykákban elterjedt az, hogy maga a király hívta be a tatárokat, csakis annak érdekében, hogy nagyobb legyen a hatalma. Ekkor a nép már rendesen megutálta a királyt. Nem elhanyagolható tény, hogy Lászlónak Anjou Izabella néven törvényes felesége volt, fiúgyermekük azonban nem született, így a dinasztia fennmaradásáért aggódók rosszallva nézték a király kicsapongásait. Nemzetiség az országban nem volt aki igazán szerette volna a királyt, ugyanis a kunok is kötelezően behódolták Lászlónak a hód-tavi csata után, ebben az időben tökéletes alkalom volt arra, hogy a király merénylet áldozata legyen, ez pedig meg is történt. 

A merényletre 1290 július 10.-én került sor. A jobb sorsra érdemes, hányattatott életű IV. Kun Lászlót 28 évesen érte utol a halál. A merényletnek mindenki örült, már a korona utódja is ki volt választva, ő volt a későbbi III. (Velencei) András. A királyt álmában döfték szíven. A tragikus sorsú királynak nagyon bonyolult és nagyhatalmakkal és nemesi családok fenyegetésével behálózott élete volt. Az ország megerősítésének próbája sikertelen volt, a király azonban próbálkozott.

IV. Béla királyt mindenki a második honalapítóként ismeri, a fiát, későbbi V. Istvánt viszont kevesen tudják. IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária első gyermeke. 1239 október 18.-án született. A jog szerint ő volt a trónörökös. IV. Béla már 1246-ban adott ki egy oklevelet, miszerint fiát Istvánt nemsokára Magyarország ifjabb királyává fogják koronázni. A hagyományoknak megfelelően már kiskorakor Szlavónia hercege lett. Itt viszont azt le kell szögezni, hogy a roissenbrunni csata után a horvát-dalmát-szlavón hercegséget IV. Béla ifjabb fiának a szintén Béla nevű fiúgyermeknek ajándékozta, így Istvánnak már csak az erdélyi illetve a kun hercegség maradt. A király azonban igényt tartott a horvát-dalmát-szlavón hercegi címre is. Ez viszont diplomáciával és rábeszéléssel nem alakulhatott meg ugyanis a király és a királyné kedvenc gyermeke Béla volt. Az ebből keletkezett nézeteltérés annyira elmérgesedett, hogy apa és fiú hamarosan fegyverkezni kezdett egymással szemben, sőt István mindjárt hozzáfogott apja híveinek megrablásához.  A háború kezdete november elejére tehető, amely azonban december 5. előtt már véget is ért, mivel az ezen a napon kiállított poroszlói oklevél a belháború lezárását szolgáló, november végi pozsonyi egyezség megerősítése. A Poroszlón kibocsátott oklevél nevezi Istvánt első alkalommal ifjabb királyként. István és IV. Béla kiegyezett, egy időre, Istvánnak jutott az ország nagyobb keleti része míg Béla királynak maradt a nyugati féltek. Bár a béke nem hozott teljes megnyugvást a két fél között, István már meg volt elégedve országa területével.
További harcra nem került sor, IV. Béla megelégedett területeivel, azonban jobban járt mint a fia, bár az országrésze kisebb volt mint V. Istváné, a fia országában még mindig látszottak a tatárjárás nyomai, nagyon megfogyatkozott ott a magyarság abban az időben. Végül 1263. augusztus 3-án Béla a pápa követe előtt is megerősítette a fiával kötött békét és megesküdött, “hogy sem fiát Istvánt, sem feleségét, kedves menyét, sem embereit, sem birtokait nem háborgatja, sem hívei ellen sereget nem küld; azt sem engedi meg, hogy más támadja meg őket; várait, városait, birtokait el nem foglalja, hanem megelégszik, amig él, az országnak azzal a részével, azzal a jövedelmével, melyet magának fenntartott.

Ha azt mondom, hogy II. Károly valószínűleg szemöldököt felvonva néztek rám, hogy vajon mit is akarok én. II. Károly, ragadványnevén Kis Károly (így már remélem rémlik valami) alig pár hónapot ült a magyar trónon, azonban azt sokan elfelejtik, hogy az ő ideje alatt nagyon nagy volt Magyarország és a külső hűbéresbirtokai. Mivel csak pár hónapig uralkodott ezért a suliban se tanítják azonban eléggé izgalmas a sztorija ennek a szerencsétlen királynak. 

II. Anjou Károly 1385 szilveszterétől 1387 február 24.-éig uralkodott. Alig három hónapot. Mivel nápolyi király volt egyben, 1382-től ezért magyar származásúnak nem lehetne mondani, azonban a Thúróczi Krónika szerint tudott egyet s mást magyarul. A blog címében a választ már meg is tudjuk mondani, azért nem híres mert negyedévet uralkodott. Viszont csorgadozott benne valamennyi magyar vér ugyanis dédnagyanyja nem más volt mint az Árpád házi Mária, V. István magyar király lánya. Nagyon érdekes élete volt, ugyanis rendes trónviszály folyt Nápolyban az ekkori időben. Nagy Lajos magyar király halála után eleinte nem volt jele annak, hogy Károly be akarna avatkozni a magyar ügyekbe, még nápolyi hatalmának biztosításával volt elfoglalva. Ugyanis Nápolyban két ellenséggel kellet megküzdenie hogy végre meg tudja szerezni a hőn áhított trónt. Illetve amiatt sem volt akkoriban esélye a magyar trónra ugyanis Nagy Lajos király végrendelete szerint lánya a 11 éves Mária követelte a trónt. Itt történt egy humoros dolog. Akkoriban Magyarországon és nagyrészt egész Európában (kivétel pár ország) nő nem ülhetett a trónra, ugyanis alkalmatlannak tartották. Így Máriát királlyá koronázták, és férfiként irányította az országot. Azonban nem sokáig, ugyanis közfelháborodást váltott ki az országban, hogy nő ül a trónon, és kellet egy férfi a trónra aki elveszi Máriát és királlyá koronázzák. Három ligára oszlott Magyarország. Az úgynevezett "Garai-liga" I. Lajos oérlans-i herceget támogatta, egy másik csoport, a "Konzervatív-liga" a Nagy Lajos által kijelölt férjet, Zsigmond brandenburgi őrgrófot jelölte volna ki, és a harmadik liga, a "Horváti-liga" Durazzói Károlyt, avagy II. Károly magyar királyt. Akkor még Károly nem volt magyar király, azonban a Horvátiak és az őt támogatóaknak elfogadta a felkérését, és 1385 december 31.-én megkoronázták magyar királlyá. Ezekben a hónapokban felbomlott a Lengyel-Magyar Perszonálunió, azonban országunkhoz tartozott egész Nápoly és egy nagyon kis ideig Lengyelország is. Magyarország ekkor szép nagy ország volt, nem sokáig azonban ugyanis Kis Károly ellen merénylet készült, amiért hatalmat adott Máriának is kormányozni. A király elleni merényletre február 7.-én este került sor. A merénylő tiszta erőből kést döfött a király fejébe ami bal szemiég leért, a szeme bevérzett és kifolyt, a merénylő elmenekült, Károly azonban nem halt meg, teljes nyugodtsággal kisétált az ajtón, maga mögött hosszú vérfolyosót hagyott. Károlyt utolsó napjaiban merénylői egy torony fogdájába zárták, ott lelte a halál.

Hatodikosok számár, illetve a történelemmel küzdő felnőtteknek írom ezt a blogot. Sajnos a középkori magyar történelem néha nehéz, és tele van mindenféle évszámmal azonban ha a dolgok mélyére ásunk nem is olyan bonyolult a dolog. Egy dolgot azonban le kell szögeznünk, az évszámokat sajnos be kell magolni. Néhány évszám magától értetődő és egyszerű, de bizony van ami nem annyira. Négy évszámot minden magyarnak megköveteli a kultúrája, hogy tudja és ez nemmás mint '56, '48, 1526 és bizony 1456. A magyar népnek ezek forradalmak és csaták, diadaloknak évszámai. Annyit le kell szögezni, hogy abban az időben nem volt magyar király, csak kormányzó, ez nagyon fontos, ugyanis sajnos nagyon sokszor azt hiszik, hogy a törökverő Hunyadi János király volt, de ez hamis. Hunyadi János (1446-53). És előbb azt mondtam, hogy nem volt magyar király az igaz is meg nem is, ugyanis volt király V. László, aki végül is magyar király volt azonban származása osztrák volt.

Hunyadi János kormányzó és hadvezér is volt, nem is akármilyen. Nagyon jól tudta forgatni a kardot, azonban az tévhit, hogy a Nándorfehérvári győzelmet neki köszönhetjük. Bár részt vett a csatában Kapisztrán János érkezése előtt nagyon is vesztésre álltak. Illetve tévhit az is, hogy a várkapitány is Hunyadi volt, nem nem nem. Ettől hullik szegény történelemtanároknak a haja. Szilágyi Mihály volt a várkapitány. Illetve azt is le kell szögezni, hogy a magyaroknak esélyük sem volt arra, hogy megnyerjék a csatát Kapisztrán illetve részben Hunyadi nélkül ugyanis a törökök többszörös túlerőben voltak. A csatát 1456 július 4.-én II. Mehmed török pasa indította Szilágyi Mihály serege ellen, tudni kell, hogy Hunyadi ekkor még nem volt ott (Kapisztrán se). Nándorfehérvár (ma Belgrád, Szerbia fővárosa) volt a keresztény Európa "kulcsa". Ugyanis ha Nándorfehérvár akkor elesett volna, Európát megszállja a török (bár a török csak Bécset akarta, ha megnyerte volna ezt a csatát valószínűleg beljebb is ment volna, amitól a Német-Római Birodalom rettegett). Szilágyi Mihály (Hunyadi sógora) serege elég gyér volt, összvissz 7 ezer ember állt készen a török legyőzésére, de kitartóan harcoltak és várták Hunyadi seregét. Hunyadi eközben a török hajózárját tudta megtörni, amivel jelentősen meggyengítette a sereget. A sok kicsi magyar dereglyékkel hamar legyőzték a nagy tankszerű török nagyhajókat (sok kicsi sokra megy). Hunyadi így 12 ezres seregével július 14.-én csatlakozott Szilágyihoz és együtt küzdöttek az oszmán ellen. Azt is illik tudni, hogy a csatában a keresztény oldalon nem csak magyarok hanem kislétszámú szerbek is részt vettek. Kapisztrán Szent János is csatlakozott a csatához, a kereszténység nevében. 

Nem kis létszámú hadsereget toborzott a szent. Több mint 35 ezer képzetlen harcias keresztény paraszt, jobbágy és néhány gyerek is. Bár azt beszélték meg Jánossal, hogy majd kapnak jelet, hogy mikor jöjjenek, a feldúlt lelkű parasztok és jobbágyokban csak úgy tengett az adrenalin, így a jel ellenére is berohantak a csata színtérre. Kapisztrán csónakra szállt és "serege" elé evezett, majd szónokolt nekik, hogy elveszíthetjük a keresztény Európát ha nem jelre indulunk, azonban a szedett-vedett társaságot nem érdekelte Kapisztrán és belerohantak a csatába ami nagyon jó volt, ugyanis a törökök megzavarodtak, ezt Szilágyiék kihasználták és hátba támadták őket, így biztos volt a győzelem. II. Mehmednek, illetve az egész Oszmán birodalomnak nagy veszteség volt ez, azonban Hunyadi ezt is csak szerencsének gondolta, amiben igaza is volt, ugyanis, hogyha Kapisztrán keresztény serege jelre jön valószínűleg ezt ma nem diadalnak neveznénk. 

+Érdekesség: Mindenki ismeri Dugovics Tituszt, ő volt az aki feláldozta magát azért, hogy a török ne tudja kitűzni az oszmán zászlót a várra. Azonban ma már kiderítették a történelemtudósok, hogy valószínűleg ez nem történhetett meg, de valószínűleg ez a tévhit meg fog maradni a magyar köztudatban, és ez így van jól. Ami jó, azon nem kell változtatni.